Goethe teája
Történelmi teák
 |
| GOETHE TEÁJA |
| Az 1700-as években a mai értelemben vett turizmus nem létezett. Hosszú utazásra vállalkozni veszélyes dolog volt, a tolvajok, útonállók minden út mellett jelen voltak. Az utak állapota általában rossz volt, a kocsik gyakran szorultak javításra. Külföldi utazások esetén további problémát jelentett a nyelv. Igen kevesen beszéltek valamilyen idegen nyelvet. Az utazás lassú és hosszadalmas volt, egy hét alatt általában 4-500 kilométert lehetett megtenni, csak a legtehetősebbek engedhették meg maguknak, hogy ilyen kalandra vállalkozzanak. |
 |
Csupán maroknyi kisebbség utazott: a kereskedők és a katonák szükségből, a zarándokok, akik a megváltás reményében vágtak neki hosszú útjuknak, végül a festők, építészek, írók, akik kalandvágyból, vagy tanulni kerekedtek fel. Dürer például tanulni ment Hollandiába és Itáliába. Olasz festők építészek gyakran indultak el Németországba a jobb kereset reményében, a kis Mozartot pedig azért viszik körül Európában, hogy jobban megismerjék. A XVIII-XIX sz. fordulóján az utazás a gazdag családok szinte kötelező fényűzésévé vált, sőt a század végére kialakultak az első üdülőhelyek, ahova tehetős emberek utaztak szórakozásból. Mindazonáltal az utazás továbbra is rendkívül költséges, tekintélyes és nem veszélytelen vállalkozásnak számított. Az emberek 95%-a egész életében gyakorlatilag sohasem hagyta el szülőhelyét. Goethe itáliai útja 1787 szeptemberében egyfajta menekülés volt. Weimari miniszterként végzett munkája teljesen gúzsba kötötte, megfojtotta kreativitását, leveleiben arról számol be, hogy úgy érezte, mintha le kellene vedlenie a bőrét. A Magna Grecia és a klasszikus rómaiak Itáliája mindig is álmai földje volt. Azt remélte, hogy megmerítkezve ebben a klasszikus környezetben sikerül újjászületnie. A szökést titokban szervezte meg, senki sem tudta mikor és hová készül. Szeptember 3-án hajnal háromkor a postakocsival indult el anélkül, hogy bárkit is üdvözölt volna és álnéven utazott. Néhány hónapon át senki, még az anyja és legközelebbi barátai sem tudták merre van. |
 |
|
Goethe nem Michelangelo, vagy Leonardo Itáliáját kereste útja során, sem a barokk, sem a reneszánsz különösebben nem érdekelte. Első firenzei tartózkodása 3 óráig tartott, Rómában a Sixtusi Kápolnában pedig elaludt. A politikai helyzet teljesen hidegen hagyta, Giottót nem nézte meg, Berniniről egy szót sem ejtett. Az út minden pillanatában az antik világ nyomait kutatta, és amikor Veronában az út során először látott római kori műemléket, az Arénát, végre újra lelkes és boldog volt. Rómába érkezve rögtön otthon érezte magát és úgy viselkedett, mintha mindig is itt élt volna. Az utazást eredetileg néhány hónapra tervezte, de az végül 2 évnél is tovább tartott, lassan tartózkodássá, életmóddá vált. Goethe megváltozott és ennek számos jelét fedezhetjük fel. Ő, aki ezt megelőzően számtalan szerelmes levelet és regényt írt, itt fedezi fel a testi, érzéki szerelmet. Az út alatt egyfolytában festett, (az út végén több mint 1000 rajzot vitt haza) újra írni kezdett és ismét kreatívvá vált. 1829-ben kiadott naplója nem útleírás, hanem emberi, művészeti, kulturális impressziók halmaza. A naplót olvasva Goethét és Goethe Itáliáját ismerhetjük meg. Második útján már csak Velencéig jutott, ahol feltartóztatja a közintézmények és hatóságok teljes tehetetlensége és káosza, harmadik útján pedig már csak a határig ér el. Ekkor már hiányzott az utazást kiváltó belső kényszer. Goethe 1787. április 2-től május 11-ig tartózkodott Szicíliában. Cataniai látogatása idején Biscardi herceggel, a kor egyik leggazdagabb nemesével megmássza az Etnát. A visszafelé vezető úton két angol herceggel találkoztak, akik a kor divathóbortjának hódolva Dél-Olaszoszágot és a görög szigetvilágot látogatták. A két angol úr vándor hátizsákjából kikandikált teáskannájuk és teázni invitálták Goethét, mire a költő megjegyezte, hogy képmutatónak tartja, hogy mindenhová a hazai inni és ennivalót viszik magukkal és úgy tesznek, mintha azon kívül nem is létezne más ehető és iható dolog a világon, miközben Biscardi hercegnek, mint minden más szicíliai nemesnek saját teaültetvénye és saját teája volt. Ha az ember utazni készül?- tette hozzá-, vállalnia kell a megismerni vágyott vidék minden jellegzetességét, a helyi szokásoktól a konyháig, nem pedig mindig görcsösen ragaszkodni a legjobbnak tartott dolgokhoz. Ez félreismerhetetlenül a felvilágosodás hangja volt. Goethe kedvenc teája a népi gyógyászat ősi itala, a babérból és a helyi, fantasztikus citromból, citromhéjból, vagy a vérnarancs héjából készített frissítő volt. Catania vidékén, ha egy kisgyerek elrontja a gyomrát, ma is a babér és a citrom főzetét adják orvosságként, amit felnőtteknek erős zöld teával egészítenek ki.
|
 |
| Végül egy gyomorrontás és Goethe rátarti teája között itt a vers, ami mindennél jobban érzékelteti, milyen lággyá tud válni egy német, ha egy kicsit délebbre kerül: "Kennst du das Land, wo die Zitronen blühn, Goethe Romában Im dunklen Laub die Goldorangen glühn, Ein sanfter Wind vom blauen Himmel weht, Die Myrte still und hoch der Lorbeer steht, Kennst du es wohl? Dahin! Dahin Möcht ich mit dir, o mein Geliebter, ziehn!" (Tudod, hol a hon, citrom hona) "Tudod, hol a hon, citrom hona, Lomb- sűrűn ég a narancs aranya, Szelíd szél száll kék ég felől, Babér áll, mirtusz a csöndbe dől: Ismered? Oda, oda vágyom én, Kedvesem, véled legyen ez enyém!" 1796 |
